2018. november 13. kedd. Jelenleg 22851 tagja van közösségünknek.

Fizikusnak készült, világhírű anatómus lett



2018.05.09. 08:40 | Utoljára módosítva: 2018.05.09. 08:41 Tulajdonos: Központi Alumni Portál
Ádány Módis – olvasható a postaládán. Micsoda páros! – juthat eszébe annak, aki tudja, hogy egy nemzetközileg is ismert tudósházaspár lakik a csendes kis pallagi utcában. A Debreceni Egyetem Népegészségügyi Karát megalapító, majd éveken át vezető dr. Ádány Róza és az egyetem egykori rektorhelyettese, dr. Módis László anatómus, professzor emeritus.



A férj vasárnap ünnepelte 79. születésnapját, ami jó alkalom volt a múltidézésre életútjáról, világlátásáról. Ez utóbbiról beszédesen árulkodik az egyedi tervezésű ház belseje, melyben három helyiségben is sorakoznak a különböző témájú könyvek, a falakat főleg kortárs debreceni festők képei díszítik, az asztalokon, polcokon pedig Zsolnay porcelánok gyönyörködtetik a szemet.

 

Ennyire széles érdeklődési körrel nyilvánvaló volt az orvosi pálya választása?

Ki tudja, hogyan alakult volna a sorsom, ha 1953 és ’57 között nem a Fazekas-gimnáziumnak abba a legendás osztályba jártam volna, melynek mind a 41 tagja később főiskolai vagy egyetemi diplomát szerzett. Ebben a válogatott társaságban én leginkább fizikus szerettem volna lenni, főleg a később a televízióból is megismert Öveges professzor könyveinek a hatására. Ráadásul negyedikben kaptunk egy remek fizikatanárt, Nagy Lászlót. Élvezetes interaktív órái azonban azzal is szembesítettek, hogy vannak nálam tehetségesebbek is fizikából az osztályunkban.

Ezek után otthon közöltem az édesapámmal, hogy mégsem leszek fizikus. Ő a református lelkészek puritánságával rám mordult: akkor eredj orvosnak, oda minden hülyét felvesznek! Később megértettem, a cinikusnak tűnő kijelentéssel az orvostudomány sokszínűségére is fel akarta hívni a figyelmemet.”

Valóban több dologgal lehet találkozni: a biofizikával, a biológiával, az orvosi kémiával, a magatartástudománnyal és még lehetne sorolni.

Az anatómiában végül meg is találta azt a tudományterületet, amiben nemzetközileg is a legjobbak közé tartozhatott.

Az anatómia ma is az egyik legnehezebb tantárgy az orvosi egyetemeken, nagyon sokat kell tanulni, de engem ez nem riasztott el tőle, sőt nagyon megszerettem. Óriási szerepet játszott ebben Krompecher István professzor, aki nagyszerű ember és oktató volt egy személyben, miatta lett nekem is kedvenc területem az ízületi porckutatás. A választásomat ugyancsak befolyásolta a múlt század elejének világhírű anatómusa, Lenhossék Mihály, akinek a könyvéből tanultam. Ennek aztán a második év végén, az anatómiaszigorlaton nagy hasznát vettem. Krompecher professzor ugyanis kezembe nyomott egy koponyát azzal, hogy tanulmányozzam, mert majd kérdéseket tesz fel róla. A sors egy ritka koponyát hozott elém, ugyanis nincs két egyforma belőlük, de az a kis néhány centis, négyzet alakú, lapos csontocska a halántéknál, melyet felfedeztem rajta, végképp nem gyakori. Viszont a már említett Lenhossék-könyvben olvastam róla, így azzal a csontocskával kezdtem a feleletem. A professzort ez váratlanul érte, jól megnézte ő is, majd feltolta magas homlokára a szemüvegét, nekem pedig attól kezdve formalitássá vált a szigorlat, sőt a végén meghívott dolgozni tudományos diákkörösként az általa vezetett intézetbe. Azóta is az a második otthonom, bár az utóbbi időkben már ritkábban járok be.

Azért a legaktívabb időszakában is elég sokat volt távol második otthonától, mert amikor még az átlagemberek csak háromévente mehettek „nyugatra” ön már éveket töltött ott.

Ezt is Krompecher professzornak köszönhettem. Nemzet­kö­zi hírű kutatóként, az Aka­dé­mia tagjaként volt annyi te­kin­télye, hogy időről időre külföldre utazhatott. Nekünk, hallgatóknak is szervezett tanulmányutakat a szocialista városokba, de azt is el tudta intézni, hogy én 1969-ben, 30 évesen Svájcba kimehessek két évre kinti ösztöndíjasként. Később további, több mint két évet töltöttem még kutatással külföldön.

Meg sem fordult a fejében, hogy nem jön vissza, például Svájcból?

A Fribourgi Egyetem Szövet- és Fejlődéstani Intézetében egy nemzetközi csapat tagjaként végeztem kutatásokat egy általam addig nem ismert módszerrel, amit egy ottani kollégától kellett megtanulnom. Három hónap múltán Conti professzor, az intézet vezetője közölte velem, hogy vegyem át a teljes csapat szakmai irányítását az ő és az asszisztense kivételével, mert a többieket lustának találta. Erről az időszakról csak annyit: 16 tudományos közleménnyel a hátam mögött érkeztem haza. De hazajöttem, pedig a főnök nagyon szerette volna, ha egy másik intézet nyugdíjba vonuló vezetőjének átveszem a helyét. Meg is orrolt rám amiatt, hogy nemzeti érzésektől vezérelve visszautasítottam az ajánlatát, holott olaszként ő éppen annyira fontosnak tartotta az identitását Svájcban, mint én az enyémet.

ml2
Fotó: Égerházi Péter

A szabad világ helyett a szocializmus fojtogató ideológiai légköre, ami valószínűleg az orvostudományi egyetemet sem kerülte el. Hogyan lehetett ezzel együtt élni?

Egy dolog miatt éreztem jelentős különbséget: itthon elvárás lett volna az MSZMP-tagság. Egy lelkész fiaként, hívő emberként viszont kevés dolog állt tőlem távolabb. Miután ezt el is mondtam, és nem léptem be a pártba, éveket késett a docensi kinevezésem is. Addigra azonban már világhírű kutatásokat végeztem a philadelphiai Jefferson-egyetemen, ahol fürjembriók hártyájára kiültetett patkányembrió-májdarabkákkal sikerült kimutatni, miért fejlődnek ki a májban erre a szervünkre nem jellemző hajszálerek, ha a máj beteg. Ez az eredmény könnyen feledtette velem az itthoni mellőzöttségemet. Egyébként is van egy német mondás: aki nem szenvedett, nem nevelkedik. Magyarán, ha kibírjuk a szenvedést, magasra emelkedhetünk. Nekem volt benne részem már gyermekkoromban.

Ötéves voltam az emlékezetes bombatámadáskor, amit a Nyíl utcai lakásunk pincéjében éltünk át. Másnap apám azt mondta, ha életben akarunk maradni, akkor el kell mennünk Debrecenből.”

Így indultunk el a nagyapám szülőfalujába, a Szatmár megyei Gacsályba, ahová ötnapi gyaloglás után érkeztünk meg. Nagyon szegény környezetben éltünk és csak 10 év múlva kerültem vissza Debrecenbe. Ugyanez elmondható a feleségemről is, hiszen ő is nagyon mélyről jutott nemzetközi magasságokba. Egyébként Svájcból is már olyan tapasztalattal a tarsolyomban jöttem haza, hogy itthon is rám bízhatták egy tekintélyes létszámú munkacsoport vezetését.

Ugyanilyen sokra vitték volna a szocializmusban a magyar tudósok – beleértve önt is – külföldi kollégáikhoz hasonló környezetből és életszínvonalról indulva is?

Jogos a felvetés, mert kétségkívül meghatározza az ambícióit, hogy honnan indul az ember. A magam és társaim példájánál maradva, a végleges pályaválasztásunkban nem az oktatott tananyag játszotta a döntő szerepet. Nem is az a lehetőség, hogy tudományos diákkörösként már harmad­évesen mi is oktathattunk elsőéves hallgatókat. Én a tudományba lettem „szerelmes”, ez tett anatómussá. Más volt úgy beszélni egy területről, ha a kutatómunkában is részt vettünk, mert akkor nemcsak a felszínét ismertük. Az agynak egy kellemes szellemi fürdőt jelentett, ha a gyakorlatban is kipróbálhattuk az elméleti ismereteinket. Igaz, ennek megvolt az ára: reggel nyolc órától kezdtük az előadásokkal – még felső évesekként is bejártunk a legjobb professzorok óráira –, majd délután két órától átmentünk az anatómiai intézetbe, és legtöbbször éjfélkor vagy az után jöttünk el. Erre valószínűleg csak az olyan társadalmi környezetből indulva lehettünk képesek, mint a miénk volt, ezért tűnhettek a többiek tőlem lustábbnak Conti professzornak is.

Már említette kedvencét, az ízületi porckutatást. Mitől annyira izgalmas ez a terület?

Nagyon gyakoriak a porcbetegségek, már fiatalkorban is sokan küszködnek porckopással, ami valójában a porc meggyengülését jelenti. Ugyanakkor a növekedésünk befejeződése, azaz 18-19 éves korunk után nem osztódnak tovább a porcsejtek, az addig megszületettekre számíthatunk csak. Ezek termelik a porc teherbíró szerkezetét, a sejtközötti állományt, latinul az extracelluláris mátrixot, ami az én fő kutatási területem volt, ebben sikerült viszonylagos világhírnévre szert tennem.

Milyen újdonsággal tudott elő­rukkolni, amit a jobb felszerelt­ségű külföldi intézetekben dol­gozó kollégái még nem fedeztek fel?

A munkacsoportunk rendelkezett néhány unikális mikroszkopikus technikával. Ezekhez a másik példaképem, a pécsi Romhányi György professzor révén jutottunk. Ennek is érdekes az előzménye. Krompecher professzor akadémikusként rendszeresen kapott disszertációkat véleményezésre, melyeket nekem is ajánlott elolvasásra, és feljegyzéseket kellett írnom róluk. Sokszor ezeket olvasta fel az Akadémián. Egyszer kaptam egy vaskos anyagot Pécsről, a patológiai intézet professzorától. Ebben Romhányi György arról értekezett, hogyan lehet egy biomolekulára kémiailag ráragasztani rendezett reagenseket, melyek polarizált fényben kettősen törést mutatnak, amit speciális eszközzel meg lehet mérni. Elolvasva a disszertációt, kértem, hogy elutazhassak néhány hétre a professzorhoz, amit félévente megismételtem, és szerénység nélkül állítom, felsőfokon sikerült elsajátítanom az általa kidolgozott technikákat. Ezekre a tanulmányutakra a költségekhez azonban nekem is jelentősen hozzá kellett járulnom. Hallgattam is eleget az első feleségemtől, aki később Budapesten nemzetközi hírű szemész lett, hogy elutazom az összes „konyhapénzünket”. A pályázati támogatást ilyen célokra csak később vezették be, így én olykor a kettőnk fizetését is erre költöttem addig.

Ez lényegében befektetés volt a jövőbe, ami aztán busásan meg is térült, bár sem intézetvezető, sem önálló tanszék vezetője nem lett.

Végighaladva a ranglétrán, én 55 évesen jutottam el odáig, hogy tanszékvezető lehettem volna. Mivel ezt a tisztséget 65 éves korig lehet beölteni – több kollégám erőteljes unszolása ellenére is –, úgy döntöttem, annyi időre már nem vállalom.

Különben is mi voltunk azok, akik a rendszerváltáskor fennen hirdettük: ne aggastyánokat nevezzünk ki tanszékvezető professzoroknak, hanem fiatalokat! Én ehhez tartottam magam.”

Ettől még nemzetközileg is elismert szaktekintély lett, és oktatóként is rendkívül népszerű. Melyekre a legbüszkébb számtalan eredménye közül?

A legnagyobb büszkeségem, hogy a laboratóriumomban 79 diákkörös hallgató dolgozott mellettem, és valamennyien beadtak legalább egy díjazott pályamunkát. Ugyancsak büszke vagyok a két angol nyelvű kézikönyvemre, melyeket Németországban, illetve az USA-ban adtak ki, valamint a volt egészségügyi centrumról írt könyvemre és csaknem másfél száz publikációmra. Arra a finn kapcsolatra is, melyet Heikki Helminennek köszönhetek, akivel először 1983-ban, egy általam megszervezett debreceni porckonferencián találkoztam, s a közös munkánk eredményeként később tiszteletbeli doktori címet kaptam a Kuopiói Egyetemen.

Ahogy arra már kitértünk, meghatározó a környezet, ahonnan az életbe indulunk. Ön mit kapott és adott át útravalóként?

Apám, aki a Református Kollé­gium főigazgatója, a Hittudo­mányi Egyetem dékánja, tan­székvezetője és a kollégiumi könyvtár főigazgatója is volt, óriási hatást gyakorolt rám szé­les érdeklődési körével és nagy munkabírásával. Viszont ahhoz ragaszkodott, hogy én nem lehetek pap. Ugyanakkor ő is írt könyvet a Kollégiumról és a Nagytemplomról, valamint a nevéhez fűződik az első héber bibliai nyelvtankönyv. Az írás igénye, az önkifejezés László fiamnál is jelentkezett, újságíró akart lenni. Őt az irodalomta­nárnője – szerintem jogtalan – kíméletlen kritikája térítette el az orvosi pálya felé, de jól jött ki belőle, hiszen nemzetközi hírű szemész lett. Nagyon büszke vagyok rá, akárcsak a két unokámra, Lászlóra és öccsére, Mártonra, akik páratlan nyelv­érzékkel rendelkeznek, a nagyobbik orvostanhallgató, a kisebb az egyetem műszaki karára jár.

Korábban említette, hogy a kutatás és az oktatás egymást kiegészítve okoztak önnek a legnagyobb örömöt. Mi maradt meg mára ebből?

Az oktatást négy-öt éve abbahagytam, mert észrevettem, hogy a hallgatók mindennel foglalkoznak egy előadáson, legkevésbé a tanulással. A kutatás megmaradt, igaz, a korom miatt már csak ritkán művelem, de tavaly egy munkacsoport tagjaként nagy örömmel tanulmányoztam III. Béla királyunk csontjait, mert ez a „szerelem” nem mulandó.

– Égerházi Péter –


Névjegy

Született: 1939. május 6-án, Debrecenben.

Karrier: A DOTE-n szerez diplomát 1963-ban summa cum laude minősítéssel. 1963-tól gyakornok, 1965-től tanársegéd, 1973-tól adjunktus, 1981-től docens, 1992-től egyetemi tanár, 2009-től professzor emeritus az Anatómiai, illetve Szövet- és Fejlődéstani Intézetben, ahol 1971-től végez kutatásokat egy munkacsoport élén. 1997-ben megszervezte az intézet keretei között a fogászati anatómiai tanszéket, melyet 2004-ig vezetett.

Tisztségei: 1973–89: a DOTE Tudományos titkára; 1991–95: a DOTE oktatási rektorhelyettese; 1992–97: a TEMPUS Felügyelő Bizottság tagja; 1994-től a CEEPUS szakértő bizottság tagja, 1996–97 között elnöke; 1994–95: a Felsőoktatási és Tudományos Tanács egészségügyi bizottságának elnöke; 1994–1996: a Magyar Akkreditációs Bizottság orvos-egészségügyi felsőoktatási intézményi szakbizottságának tagja.

Ösztöndíjak, tanulmányutak: Fribourgi Egyetem Szövet- és Fejlődéstani Intézete (Svájc); Thomas Jefferson Egyetem Patológiai és Sejtbiológiai Intézete (USA), Kuopiói Egyetem Anatómiai Intézete (Finnország).

Családi állapota: nős, felesége dr. Ádány Róza a DE Népegészségügyi Karának alapítója és volt vezetője; fia, László szemsebész, húga, Katalin igazságügyi elmeszakértő.

Legfontosabb díjai, kitüntetései

Lenhossék-díj (1972), Az Év Oktatója (1981, 2003), Kiváló Munkáért (1979, 1986, 1989), Szocialista Kultúráért (1989), Honoris Causa Doctor (Kuopio) (1996), A DOTE Kiváló Oktatója (1996), Akadémiai Díj (1997), Iskolateremtő Mestertanár cím és Fáy András-díj (1997), Széchenyi Professzori Ösztöndíj (1999–2003), Krompecher István-emlékérem és -díj (1999), Romhányi György-emlékérem (2002), A Czech Connective Tissue Society tiszteletbeli tagja (2003), Apáczai Csere János-díj (2004), Romhányi-díj (2005), Markusovszky Lajos-díj (2007), Öveges József-ösztöndíj (2006–2007), Debrecen Város Hatvani-díja (2008), A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2009), Eötvös József Koszorú Életműdíj (MTA) (2012), Bonis Bona – a tehetséggondozásért (2015), A Magyar Orvostörténelmi Társaság tiszteletbeli tagja (2016).

Forrás: haon.hu