2017. december 16. szombat. Jelenleg 19756 tagja van közösségünknek.

Megjelent az Egyetemi Élet legfrissebb száma



2014.09.29. 09:48 | Utoljára módosítva: 2014.09.29. 10:41 Tulajdonos: Központi Alumni Portál
Az Alumni Központ állandó rovattal jelentkezik az egyetemi lapban, amelyben az éppen aktuális híreink olvashatók. Ez alkalommal a hetven éve orvossá avatott Dr. Dankó Jánossal készült interjú.






 
Dr. Dankó Jánost 70 éve avatták orvossá a Debreceni Egyetemen, a diplomaszerzés után pár nappal már bevonult a helyőrségi kórházba. Évekig hadifogságban élt hivatásának, majd hazatérve Magyarországra Kótaj és Buj községek körzeti orvosa lett. Az idén júniusban 95 éves doktor úr 41 évig praktizált, több száz szülést vezetett le életében, orvossá avatásának rubindiplomája szeptember végén esedékes.
 
EÉ: - Dr. Dankó János a mai napig fel tudja sorolni 15 professzora nevét. Miért választotta az orvosi hivatást és hogyan teltek egyetemi évei a világháború küszöbén?
- Szabolcs megyében születtem Nyírturán, felmenőim közt nincs orvos, de a húgommal mindig is erre a pályára készültünk. Ő szigorló korában meghalt, akkor megfogadtam, hogy orvos leszek. Az egyetemen egy dologra nagyon kellett ügyelnünk: a kollokviumokat és szigorlatokat teljesíteni, hiszen tudtuk, hogy háború van, és be kell fejeznünk időre. 10 lány és 70 fiú járt az évfolyamra. Tehetséges szülésznek bizonyultam már szigorló koromban, az első szüléseket negyedév után már biztos kézzel vezethettem le. Ha nem jön a háború, akkor szülész vagy belgyógyász akartam volna lenni.
 
EÉ: - Hogyan érte el a háború?
- Az egyetem befejezése után pár nappal be kellett vonulnom a hatos helyőrséghez, ott a belgyógyászatra helyeztek. A mai Kenézy Gyula kórház helyén állt a helyőrségi kórház. 1944 októberében menekítették a kórházat gyalog és száz parasztszekeren, több száz orvossal és egészségügyi dolgozóval.
Ezután Komáromba kerültem a helyi utászokhoz, ott lettem zászlóorvos több mint 1000 katonára. Egy katona egy nap hazalógott Pestre, hogy meglátogassa a menyasszonyát. Hadbíróság elé kellett állítani majd hátrakötni a karját és jeges vízzel leönteni többször. Rajtam múlott hogyan büntetik: a jeges vizet melléöntettem, majd egészségügyi okokra hivatkoztam és elengedték a kikötésből. Hamarosan Müchenbe kerültem fogságba, ahonnan a ludwigshafeni repülőtérre vittek, ott 80.000 fogoly volt már.
 
EÉ: - Miként szolgált a fogság alatt?
- A fogolytáborban embertelen körülmények fogadtak. Megérkezésünkkor 6 napig nem kaptunk élelmet, 12.000 magyar fogoly volt, ebből 4000 levente, 14-16 évesek. A hetedik napon kaptunk egy 2 kilós kenyeret százan, de mi idősebbek lemondtunk róla a leventék javára. A táborból teherautóval Monheimba vittek minket, majd Heilbronn-ba, ahol 300 ezer fogoly volt. A napi koszt 8 dkg kenyér volt, az ebédet fogolynyelven csak getymónak hívtuk: általában paszulyleves volt, de ha két szem paszuly úszott benne már sűrűnek számított.
A táborban tanultam meg fogat húzni: sok volt a fogfájós, és amint megtudták, hogy van egy magyar orvos, onnantól kezdve az éhségtől elgyötörten kisebb szünetekkel 8-10 fogat is kihúztam egyszerre.
 
EÉ: - Hogyan tért haza fogsága után Magyarországra?
- Hazafelé 100 fogollyal egy orvosnak kellett jönnie, Bécsújhelynél 300 erdélyi család érkezett még hozzánk. Egy földbirtokos család sürgősen felkeresett, hogy várandós nevelőnőjük beütötte a hasát. Azonnal szóltam a mozdonyvezetőnek, hozasson két vödör forró vizet, ott kellett levezetnem a szülést. 1946-ban tértünk haza, kínzott az éhség, így amit csak tudtam elcseréltem ételért. Volt egy szép bordó csizmám, egy birgerli, elcseréltem egy darab szalonnára és kenyérre, kérdezték is tőlem: „Megőrült a doktor úr?” – Mondtam nem, csak jól akarok lakni.
A háború után 4 évig magánorvosként dolgoztam, majd 1950-től hatósági orvosként, feleségem volt végig az asszisztensem. Buj községben a körzetünk mintakörzet lett, akkoriban magas volt a csecsemőhalálozások száma, 100 csecsemőből 20 meghalt évente. A praxisom alatt ez a szám évi 10-re csökkent, az országos 13 ezrelékes átlagot 4 ezrelékre nyomtuk le idővel. Megkaptam az ’Érdemes Orvos’ címet, a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, kiváló véradó szervezői címet, és járási tanácstagként a 30 éves érdemérmet. 1992-ben jöttem nyugdíjba, 2006-ban Buj község első díszpolgárává választottak.
 
EÉ: - Tovább él- e családjában hivatása? Mit javasol a szakmabeli kollegáinak, hallgatóknak?
- Két lányom van, nem akartam hogy orvosok legyenek, nem nőnek való munka, végül mégis a nyomdokaimba léptek. Egyikőjük professzor a Belgyógyászati Intézetben, másikójuk fogorvos Nyíregyházán. Az tanácsolom az orvostanhallgatóknak, hogy lássanak embert is a betegben, ne csak a betegséggel törődjenek. Ha valakit vidékre hívnak fekvőbeteghez, ne azt kérdezze meg először hol a beteg, hanem hogy hol a tehén, hány liter tejet ad, mikor fial a koca? Igazodni kell az emberek lelkivilágához, ugyanis a szó többet ér, mint bármilyen gyógyszer.
 
EÉ: - 70 év óta őrzi az évfolyam emlékét. Miben segíti, hogy tagja az Alumni Központnak?
- Az évek múlásával egyre nehezebb összetartani egy évfolyamot vagy csoportot, 70 év után pedig sokan már nem is lehetnek köztünk. A DE Alumni Központ tevékenysége mindig is jelentős részét képezte ennek az összekovácsoló erőnek, találkozók, ünnepségek szervezésekor nagy szerepet játszott abban, hogy újra együtt lehessen a csapat. Nincs annál örömtelibb érzés, mint amikor ennyi idő elteltével viszontláthatom egy hallgatótársam.
 
Balogh Fruzsina


Az Egyetemi Élet szeptemberi száma a következő linken érhető el:
http://www.unideb.hu/portal/sites/default/files/EE-201409.pdf